Egy igazán jó darabot mutattak be nemrég a szabadkai Népszínházban. Urbán András Godot-ra várva c. rendezéséről van szó. (A darabról írt kritikát A várakozásban elveszett pillanat címmel lásd:
www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2005/05/21 – művelődés-rovat.) Urbán rendezéseit a vajdasági színházi életben sohasem fogadja egyöntetű kritika. Hogy például a szegedi Thealter színházi fesztiválon első díjat nyert alkotását, a Könyökkanyart miért nem mutatták be még mindig Szabadkán, az érthetetlen. Sokak szerint éppen azért, mert érthetetlen. Én nem hiszem, hogy a szabadkai színházlátogató közönség ott volt Szegeden, és ezt most nyugodt lélekkel kijelenthetné, hiszen még annak esélyétől is megfosztották, hogy lássa az előadást. Kik döntenek helyettünk? Vajdaságban a szegedi díj után egy évvel mutatták be a darabot Kanizsán, Bicskei Zoltán jóvoltából. Szabadkán még mindig nem. Színházi vezetésünknek, úgy látszik, inkább van szüksége olyan drámaírók kinevelésére, akik olyan darabokat írnak és rendeznek, mint amilyen az �?lomlakó, amelyet a színészek sem szívesen játszanak, és a közönség befogadóképességét és türelmét is próbára teszi. (A darabról írt kritikát Kívül a kereten címmel lásd:
www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2005/04/09 – művelődés-rovat.)
Az �?lomlakó c. darab színpadi megjelenítése mintha a modernség fogalmával sem lenne tisztában. Ha megnézzük és összehasonlítjuk a két darabot, értetlenül állunk a színvonalkülönbség előtt. Mindkét darab hasonló tematikát dolgoz fel. Mindkettő központi motívuma a várakozás és az idő kérdése. Ezek dramaturgiai megjelenítése a cél, mind a vizualitást, a színpadképet, mind a színpadi mozgást figyelembe véve, eltekintve most a szövegtől.
Míg az Urbán rendezte színpadkép tökéletesen, éles-pontosan nem csak tükrözi a problémát, hanem szerves egységet alkot a szöveggel, a színészi játékkal és a darab hangulatával (nem csak teremti, de le is képezi azt), addig az �?lomlakó modernkedő és emiatt a darab logikai vázát minduntalan megtörő, egységgé össze nem álló, a tartalommal össze nem férő megoldásokat (megoldatlanságokat) teremt. Az �?lomlakó színpadképének szerkezete sajnos nem tudja befogadni a kívánt tartalmakat, nem tudja azokat egységessé tenni.
Urbán kitűnően megoldja a végtelen út kérdését. Az egymással szembeállított nézőteret mintegy körbefogja a színpad. Hiszen minden nézőpont kérdése: ami egyik oldalról bal, az a másikról jobb. Aki kilép a színtérről balról, az jobbról tér vissza, tehát a játéktér megkerüli a nézőteret. Mindez a másik oldalról nézve pontosan fordítva történik. Sem kezdő-, sem végpont, csak a központi problémát jelölő várakozás okozta elbizonytalanodás színpadi megjelenítése. Az �?lomlakóban sajnos nincs megoldva a várakozás kérdése. Néhányan egy buszmegállóban várakoznak, ahol a busz sosem áll meg, mindig csak elhalad, a várakozók obszcén, dühös káromkodásaival spékelve – nonszensz.
Urbán fent említett megoldása finoman, szinte észrevétlenül vonja be a közönséget a darabba, nem tolakszik a figyelméért. Az �?lomlakó című darabban ez is másként van; már megint a modernkedés! Az �?lomlakó egy projektorral összekötött videokamerával rohangál, és a közönséget filmezi, hogy azok megjelenjenek a kivetítőn, de hogy miért, az rejtély.
Egyes színházlátogató pedagógusok Urbán darabjaira azért nem engedik szívesen diákjaikat, mert azokban megjelenik a test elleplezetlen szépsége, a testiség néhol teljes valójában feltárulkozó természetessége. Szerintük ez obszcén és magamutogatás, mintha az életben is az lenne, ha levesszük ruháinkat. A már említett káromkodás, amely végigkíséri az �?lomlakó c. darabot, viszont sohasem lehet szép és természetes. Hogy ezeknél a részeknél kik nevetnek legharsányabban, azt hagyjuk.
Urbán darabjait a közönségnek készíti, kézjegye észrevétlenül van jelen minden egyes rendezésében. Az �?lomlakó viszont önmagáért való színház. Jelzi ezt a furcsa asszociációkra okot adó rendezői jelenlét is. A rendező Sopsits �?rpád, akár egy isten, aranyszínűre festett arccal beszél le az �?lomlakóhoz egy kivetítő vászonról. Itt csak a rendező önkénye jelenik meg.
Lehet, hogy a közönség igényeit figyelembe véve kellene a színházi darabokat kiválogatni. Nehéz a közönséggel kapcsolatot teremteni, de – félretéve mindenféle előzetes kategóriát és bejáródott klisét, valamint azt a légüres térben lebegő (alaptalan) kísérletező hajlamot, ami nem csekély pénzösszeg „kidobásával” jár, és amit fentebb már említettünk az újabb drámaírói nemzedék kinevelése kapcsán – erősen összpontosított figyelemmel talán lehetne.
Esélyt kellene adni a vajdasági, szabadkai közönségnek a válogatásra. Mert ami mondjuk Szegeden jó, az miért ne lenne Szabadkán is az?
SIRBIK Attila
