Urbán András Társulatának újabb bemutatója
Ezen a héten mutatták be először Vajdaságban, Szabadkán az Urbán András Társulata által színpadra vitt 0,1 mg című előadást (szervezett színházi akciót). A darab Csáth Géza írásai alapján, illetve Tolnai Ottó árvacsáth című verseskötetének felhasználásával készült. Az előadást először Szegeden a Thealter elnevezésű színházi fesztiválon láthatta a közönség, ott a zsűri különdíját kapta. Földdel felszórt színpad, teljes sötétség, földillat, a hallójáratok érzékeny figyelmét ébresztgető brácsajáték tölti be a teret. A színpad végében egy széken ülve a zeneszerző az előadás minden apró szegmentumát követve adja elő szerzeményét. A színpadkép „csöndessége”, egyszerűsége szükséges ahhoz, hogy a lassan, de lassúságában dinamikus ívvel meg/kirajzolódó tér megteremtse a csáthi világba zárt atmoszférát. Máris két komponens, amely szervesen illeszkedik egymáshoz, egymás pályáit kiegészítve. A zene tökéletesen követi a színészi gesztusok viszonyrendszere által teremtett hangulatot. A dallamívek a színpadi zajba rejtetten is jól működnek, hiszen a zaj megszűntével a Mezei Szilárd teremtette különös, az érzékeket bizseregtető brácsahang még izgalmasabban bukkan elő, hogy azután ismét elcsöndesüljön. Ez a fajta élénk hullámzás jellemző az egész darab megszerkesztésére. Az első jelenet is jól érzékelteti azt az idegi feszültséget, amely végig követi a Csáthot és a csáthi novellisztika tipikusan gyötrődő figuráit megjelenítő Pletl Zoltán játékát. Egy deszkából, nyers fából összetákolt bölcsőre fekszik a nő, majd megérkezve a mellette elhelyezett rácsos tábori ágyra (a továbbiakban ketrec, boncasztal is) a férfi, nyugodt mozdulattal ringatni kezdi a nőt, majd ugyanazzal a mozdulattal kissé később megállítja a bölcső ringását. Lökést ad és megállít – az első mozdulat kifelé, a másik felé irányul, a másik pedig befelé. Ez a fajta két irányban működő viszonyrendszer az én–te, a férfi–nő kapcsolatot is végigkíséri a darabban. Észre sem vesszük, ahogyan átvált a darab az egyik Csáth-szövegről a másikra. Illetve, hogy Tolnai Ottó árvacsáth-verseit szavalva, énekelve, a jelenetek hogyan állnak össze egy hátborzongatóan egységes, részleteiben mégis kaotikus csáthi világgá. Mindez egyben Urbán András kitűnő rendezői érzékét is dicséri. Az agy, az érzelmek és a gondolatok állandó pulzálása úrrá lesz a testek felett (neurotikus rángások, a test leépülése, remegés). A váltások, amelyek sokszor (és ez a legizgalmasabb) egy-egy hangulat finom árnyalatai csupán, összpontosulnak abban a borzongató jelenetben, amelyben Pletl lángszóróval (disznópörkölő) leolvaszt egy felfüggesztett jégtömböt. Talán ezért is a leghosszabb ez a jelenet, amelyben néhány percen át csak az olvadó jég csorog egy lavórba. Ennek hangja, mint majd Mezei brácsajátéka, csak a lángszóró mindent betöltő intenzív hangjából „olvad” ki. A darab nagyon precizen, mint egy bizonyos tűszúrás (ópium) világokat megnyitó, bőrön áthatoló csendessége, rejti magában a jövőt, a sejtetés által. Az idő megszűnésével és a teret meghatározó viszonyok felbomlásával (hiszen a közönség U(-RBÁN) alakban ível a színpad körül) megszűnik a befogadás egyértelműen szubjektív tudata. Merem ezt állítani azért is, mert szerencsém volt megtekinteni, befogadni az előadást 17, illetve 19.30 órától is, a (néző)tér egyik, majd másik oldaláról. A három színész kitűnően alakítja az általuk megjelenített összes figurát. A keményre fogott, szuggesztív mormolások, sorismétlések, a kántálásszerű szövegmondás mind-mind megbontják a hétköznapi beszédhelyzet viszonyait, és a 0,1 mg-ot egy metafizikus, sűrű, kibontásra váró metaforákat magában rejtő előadássá emelik.
Pletl figuráinak sokszor alárendeltjei a női szerepek. De ugyanakkor a kölcsönös viszony is megjelenik, a férfi nem lenne meg a nők nélkül, hiszen a körülötte levő teret is nagyrészt ők szervezik, alakítják, formálják. A férfi szemszögét egyre intenzívebben hatja át az analitikus, boncoló elme. Vesztét és leépülését is ez okozza. A két nő, Krizsán Szilvia és G. Erdélyi Hermina, valamint Pletl Zoltán színpadi jelenléte szinte szétfeszíti azt a behatárolt teret, ahol az események zajlanak. „Különösen felkavaró volt a férfinak, Pletl Zoltánnak, a szorongás és őrület közti vergődésig, a teljes testi-lelki lecsupaszodásig eljutó alakítása – tébolyult kiabálása, megtört hangú könyörgése a kétségbeesés határára taszít.” Ez az utolsó, velőtrázó jelenetben jut csúcspontjára, amikor „Csáth Géza, a bácskai zseni a katonai demarkációs vonalon utolsókat rándul, és haláláért könyörög”.
Urbán kísérlete, amely Csáth-szövegek adaptálására tett kísérlet, teljességgel sikeresnek nevezhető.
SIRBIK Attila
