|
Miklós Melánia
Portrék az őrületről
Lassan hagyománnyá lesz Szegeden, hogy Urbán András Társulata a MASZK menedzsmentjében munkabemutatót tart a Thealter – Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója, SZASZSZ – Alternatív Színházi Szemle keretein belül. Az idén a versenyprogram részeként a közönségnek alkalma volt megtekinteni a tavalyi előadást, a Csáth Géza (és Tolnai Ottó) szövegei alapján készített 0,1 mg-ot, valamint a Sylvia Plath naplóit „olvasó” A lány, aki ugatott a Holdra c. versenyen kívüli produkciót.
Urbán előadásainak legfőbb ismérve a színházzal, a színházi nyelvvel való kísérletezés, így a munkában levés nemcsak az elkészítés fázisát jelölő önreflexióként értelmezhető, hanem – mivel például a 0,1 mg nem változott többet a bemutató óta, mint bármely más előadás – sajátos műfajmeghatározásként is. Rendezései mozgásban tartják befogadói szokásainkat: saját kánonon belül is kibillentik az elvárásokat, „kísérleteznek” a figyelmünkkel, aktív nézői-értelmezői munkára számítanak.
A 0,1 mg például nem az előző, a szintén Szegeden bemutatott Könyök Kanyar „folytatása” – amelyben Urbán metaforákra / szimbólumokra épülő, a beszéd, mozgás, zene és látvány egyformán fontos elemeiből ötvöződő nyelvezete a leginkább találkozott a színpadra adaptált dráma szövegének belső logikai rendjével, megújulást jelezve rendezéseinek sorában –, hanem egy előző produkció, a Gyerekek és katonák „elbeszélői” világához illeszkedik. A lány, aki ugatott a Holdra ehhez képest másként mesél ugyanarról: a saját korlátai közé kényszerített tudat (beteges) állapotairól. Urbán előadásainak egyébként is alapkérdése a személyiség határainak feszegetése, a tudatalatti elfojtott vágyainak, félelmeinek, indulatainak megjelenítése, melyek hol a maguk kegyetlenségében tárulnak elénk, hol közvetetten, áttételesen.
E két utóbbi előadás abban is kapcsolódik egymáshoz, hogy mindkettő olyan szerzőt dolgoz fel, akinek életében és életművében megkerülhetetlen és központi kategória az őrület. Csáth Géza, a palicsi fürdőorvos, a múlt századelő novellistája a morfium hatására veszítette el egyre inkább a tudati kontrollját, Sylvia Plath, az amerikai származású, hiperérzékeny és labilis idegállapotú angol írónő pedig a hatvanas évek elején követett el alig harminc évesen öngyilkosságot. Az előadások a személyiségük megragadására tett kísérletek – sajátos portrék –, melyek Plath-nál a naplók és az Üvegbura c. regény, Csáth esetében pedig a novellák és az őt olvasó / író Tolnai Ottó Árvacsáth-versek keresztmetszetében a téboly egyetemes érvényességét kutatják. Színpadi nyelvre fordított esettanulmányok az őrületről, annak férfi és női változatáról, melyben a 0,1 mg durvasága, agresszivitása semmivel sem fenyegetőbb és terhesebb, mint A lány… lírai stilizáltsága, az elfojtott kirobbanásának lehetőségével.
Urbán András színházát mindig is a kifejezőeszközök komplexitása jellemezte. Előadásaiban egyformán jelentéshordozó erővel bírnak a hallottak és a látottak, melyeknek „káoszában” a néző „feladata” az értelemképzés. E két rendezésében viszont mindezeken túl megmutatkozik pályájának pillanatnyi állapota, sajátos kettőssége: „továbbírja” ugyanis „kegyetlen” színházát, de a mondás mikéntjére való reflexióval és a vizualitás, a színpadi képek szerepének előtérbe kerülésével újrafogalmazza, emellett új, ezzel (látszólag) ellentétes megszólalásmóddal kísérletezik. Míg a Csáth-előadás az elsőre példa, az utóbbi a Plath alapján elemezhető.
Csáth Géza szövegei kiindulópontként szolgálnak a 0,1 mg előadásvilágának megteremtéséhez. Urbán nem adaptációt készít, hanem vizionál. Nem történetet mesél, hanem érzéseket jelenít meg. Félelmeket, elfojtott ösztönöket, gyilkos vágyakat. A férfi nőhöz és időhöz való viszonyát. A vergődést tudatos és tudatalatti, álom és ébrenlét, valóság és fikció, normalitás és téboly határán. Földdel felszórt színpadán, melynek két oldalán nagyon közel ülteti a közönséget, kevés eszközt használ. Ketrecszerű vaságy, egy szék, fabölcső, rőzsegolyó, balta, kések, állati koponyák. Össze nem függő, töredékszöveges jelenetek, zenei részek (Mezei Szilárd hegedűjátéka vagy ének) és képileg meghatározó etűdök váltják egymás, melyek között egészen addig asszociációs hiány működik, amíg nagyon expresszív – ikonografikus – választ nem kapunk szorongásainkra: a jégtömbből lángszóróval kiolvasztott hal emlékezetünkbe vésődő képe indítja el azt a jelentésvonatkozást, amelyben Csáth tébolya az általános emberi történet „őrületévé” mitizálódik. A Krisztus-történethez kapcsolódó szimbolikus képek (mint például a férfit és a nőt Piéta-pózban megvilágító jelenet) kontrasztjában magánproblémái létezésünk abszurditását mutatják fel: az embernek az isteni tökéletesség és tisztaság felé való vágyódását, egyben ennek megvalósíthatatlanságát (angyalszárnyaink drótszárnyak csupán).
Ez a határon levés az előadás központi metaforája. Csáth miután morfiumrohamában agyonlőtte a feleségét, elmeosztályra zárták, ahonnan megszökött. A demarkációs vonalon fogták el, ahol az őt feltartóztató határőrök előtt halálos adag morfiumot vett be. A 0,1 mg záró képében a férfi (Pletl Zoltán) hosszú percekig egy helyben fut, a két nő (G. Erdélyi Hermina, Krizsán Szilvia) magyarul, szerbül, oroszul, németül, franciául elhangzó „Állj! Lövök!” kiáltása közepette. A jelenet nem pusztán az életrajzi tény megidézése, hanem az egész előadás szimbolikájának sűrítése. Az ég és föld / és nő között a végsőkig küzdő ember végzetnek való kiszolgáltatottságát jeleníti meg. (Pletl a kezében fogja azt a rőzsegolyót – a Földet, a kapott emberi sorsot –, amelyet az előadás elején a nő „szült meg”, ringatott bölcsőben.) Az embert az idő-tudata – amely a doktoros jelenet szerint nem más, mint az agyvelő fejlődésének maradványa – teszi szorongóvá, fizikai, testi megkötöttsége és pusztulása taszítja az állati létezés szintjére. Örök körforgás, amelyből az egyedüli kivezető út a halál.
A határ-metaforának az előadásban azonban más vonatkozásai is vannak. Lovas Ildikó az idén megjelent Kijárat az Adriára c. regényében írja: „A végén kiderül, hogy Csáth oldotta meg a legelegánsabban: ott fejezte be, ott maradt, ahová tényleg tartozunk: a határon, sehol, homokba fúrt fejünkkel. (…) Bosznián át leautózni a tengerig. Hamis performansz. Csáth Gézáé volt a tökéletes. A hibátlan műalkotás, az egyszeri, a megismételhetetlen. Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel.” A kisebbségi léthez, a hazátlansághoz köthető sehová-sem-tartozás érzése Urbán esetében saját értelmet nyer: kívülállásának, a mindenféle (kőszínházi, vajdasági és anyaországbeli) struktúrán kívüliségének metaforája, a színházi nyelvére való önreflexió.
Az előadás számos gesztusa utal ugyanis a „nyelven kívüliségre”. A kántáló ének-beszéd, a mesterkélt intonáció, a refrénszerű, kórusban való szövegfelmondás – amelynek feszített koncentrációjában elkerülhetetlen a színészek hibázása –, a maszk mögül való beszéd, ének, az eszközök (pl. a lángszóró) üzemeltetése, végül a tapsrend leállítása, kizökkentésükkel mind a mondás mikéntjére irányítják a figyelmet. A nagyon erős színészi jelenlét és játék eszközjellegét, az előadásegésznek, a rendezőnek, magának a színháznak való alárendeltségét érzékeltetve a kiszolgáltatottság, az eleve elrendeltség (ön)ironikus láttatására.
A lány, aki ugatott a Holdra ezzel szemben más eszközökkel él. Itt is fontos a hangulatkeltés, de ez az előadás történetet mesél. Hétköznapi helyzeteket egy nő életéből, amelyek a normalitás és a beteges érzékenység határán egyensúlyoznak (lány, aki ugat a Holdra). A fényváltásokkal, a szereplők átöltözéseivel és a zenével elkülönített jeleneteknek, az etűdszerű építkezésnek íve van: ok-okozati viszonyrendszerben a (női) őrület diagnózisát állítják fel. Sylvia Plath szövegei ebben nemcsak kiindulási pontként, hanem alapvető fontosságú vezérfonalként szolgálnak. Az előadás végig a szöveg mentén halad: elsődleges fontossága van az elhangzó mondatoknak, párbeszédeknek, minden néma jelenet és képi elem ezeket erősíti és / vagy fordítja át – szorosan a szövegből építkező metaforák, mint például a tengert szimbolizáló víz a „teknőben”, vagy a napot / teliholdat megjelenítő bádoglemez. Középpontban a nő női-férfi viszony függvényében alakuló érzelmi élete áll, így pl. a ruhaváltások az életszakaszbeli és egyben kapcsolatbeli állomásokat is jelölik: a fekete-fehér pöttyös lányos ruhát az önmegvalósítás pinkje váltja fel, amely némely megvilágításban a szenvedély és szenvedés vörös-pirosának látszik.
A viszonyt egyébként a félelem, az elfogadni nem tudás és a másra vágyás határozza meg, amit a (társadalmi) sztereotípiák – szubvertált – képi megjelenítése közvetít. Urbán kevés eszközt használó, letisztult színpadán mindennek jelentésképző szerepe van: pódiumszerű emelvényen a mindennapjainkat, családi életünk színhelyeit idéző asztal áll, két székkel, fölötte koporsó alakú fém lámpa, előtte ugyanilyen bádog bölcső / kád, a háttérben nejlonnal letakart tárgyak: egy kisebb és egy nagyobb fémketrec, valamint a fogyasztói társadalom ikonjai, egy mosógép és egy áruval teli bevásárlókocsi. (Ez utóbbi mintha az amerikai pop-art jól ismert reprodukció-képéről, Duane Hanson: Nő bevásárlókocsival alkotásáról aktualizálódna három dimenzióssá.) Életképeket látunk, melyekben az elhangzó szöveg („Soha nem voltam ilyen boldog!” „Szép este volt, csodaszép!”…), valamint a zene és a látvány kontrasztja hoz létre feszültséget. Urbán ugyanis a képekben jeleníti meg a kapcsolat sokrétű ellentmondásosságát, az együttlét meghitt, boldog pillanataitól (filmnézés, séta, kavicsdobálás a tengerparton) a mindennapok unalmán és a birtoklásvágy fojtogató feszültségén át a szerelem-gyűlölet végletességéig. A szögek a befőttes üvegben, a megértés, a valódi kommunikáció lehetetlenségét szimbolizáló nő és férfi közötti üveglap, melyen minden próbálkozás odadobott föld csupán, az elhangzó szavak ritmusára fába vert szögek, a halálnemekkel való „játék” (utolsó pillanatig kitartott víz alá merülés, halántékhoz tartott kéz-pisztoly, lánc a nyakban, majd az asztalhoz szögezve, nyak köré tekeredő kötél), a fémketrec, mint önként vállalt börtön, koporsó és nászágy, a férfi által az asztalhoz alufóliázott nő – mind a (tragikus) végzetszerűség érzetét hordozzák.
Ez a „visszafogott” elemeltség és az előadás ritmusának lassúsága, az idő vészterhes (nem) múlásával – sajátos feszültségben tartják az előadást. Leleplezik az elvárásoknak megfelelő, „normális” élet illúzió voltát, ugyanakkor azáltal, hogy a szenvedésként megélt identitás-tudat bármikor önpusztításba fordulhat át, az őrületre hajlamos lélek patológiáját is mutatják. Az (ön)elemző Plath-portré viszont éppen ettől a mesterkélt visszatartottságtól válik általánossá. Attól, hogy a végén nem történik (meg) a tragédia. A záró képi „idillben” a nő és a férfi átlátszó nejlon esőköpenyben ülnek egymást átkarolva a bádog-hold alatt, melyből egy zsinór meghúzására kék festék, „eső” zúdul rájuk.
Urbán András színházi nyelve jelenleg e két rendezése alapján a provokáló direktség és a stilizált közvetettség kettősségében körvonalazható. Hogy ebben mégsincs ellentmondás, az egyrészt amiatt van, mert Urbán jól választ irodalmi alapanyagot – a lélek és a tudatalatti titkainak ismételt boncolgatása soha nem idegen a feldolgozott szövegek világától –, másrészt annak a főleg képi motívumrendszernek köszönhető, amely „védjegyként” a produkcióit egymáshoz rendeli. Akkor történnek azonban igazán értékes pillanatok, amikor ezek a motívumok az új előadás kontextusának jelentéstöbbletével íródnak tovább. Amikor (például a 0,1 mg önreflexiós gesztusaival) „kibillen” a kegyetlen színházas hagyomány, vagy amikor úgy találkozik össze a szöveg világával, hogy annak képnyelvre fogalmazott elemei (a történetmesélést szolgáló, beszéd nélküli jelenetek mint „narrációs képek”, a szövegből építkező szimbolika és az ehhez asszociatívan kapcsolódó „képi intertextualitás” – A lány…esetében például a 60-as, 70-es évekbeli Amerika ikonográfiája) más viszonyok közé állítják azt. Mindkét út járható, az utóbbi azonban kétségkívül több lehetőséget sejtet.
0,1 mg – Szervezett színházi akció
Csáth Géza írásai alapján, Tolnai Ottó Árvacsáth verseinek felhasználásával
Szereplők: G. Erdélyi Hermina, Krizsán Szilvia, Pletl Zoltán
Zene: Mezei Szilárd
Fény, hang: Turcsányi István
Munkatársak: Úri Attila, Varga Tünde
Rendező: Urbán András
A lány, aki ugatott a Holdra – Sylvia Plath naplóit olvasva
Szereplők: G. Erdélyi Hermina, Péter Ferenc
Zene: Mezei Szilárd
Díszlet: Úri Attila
Jelmez: Varga Tünde
Fény, hang: Turcsányi István
Asszisztens: Lassú Zoltán
Rendező: Urbán András
Megjelenés: Híd, 2005/10, 82-86. p.
|
