|
A talpra állás , talpon maradás tudományát sok¬-sok évvel ezelőtt, gondolom, 1969-ben én sem tud¬tam megfejteni, irreális feladatnak tűnt Csáth Gé¬za életben maradását sejtetni a színpadon, amikor Lévay Endre Félálom után című monodrámájával küszködtem a Népszínház első emeleti kamarater¬mébén, az Életjel magasan tartott lobogója alatt. S amikor Vicsek Károly a 80-as években az abszolú¬tom utáni éhségtől vezérelve új meg új meg- és fel¬-ismerésekre tett szert, színpadra állítva Csáth Géza - Franyó Zsuzsánna A varázsló kertje című „misztériumjáték"-át - és micsoda színészekkel! - ,akkor már-már megfordult a fejémben: az ember friss sebet kapván, ejtve magán, konok fejjel képte¬len sok mindent felfogni, azért még tény: minden vég, Csáth életének vége is egyszersmind valami¬nek a kezdete is. Ne törődjünk a sebet ejtővel, in¬kább azzal, aki ezer sebből vérzik (Krisztus nem követett el öngyilkosságot). �?gy minden Csáth Gé¬za-adaptáció szembesítés a Halállal. Ezért Urbán András rendező rendezése is tisztelgés és egyszer¬re bensőséges emIékezés a régen, a határon agyon¬Iőtt szabadkai születésű írótárs nem mindenki ál¬tal kedvelt személye előtt. Most is, az egykori Jadran mozi színpadán vagy inkább: játékterében kísérlet történt a továbblépésre, hadd surranjon be a tragikum a sejtjeinkbe.
A föld illata tódult az orrunkba, fények villan¬tak, Mezei Szilárd szabadjára engedte hangszerein a húrokat, jeget olvasztottak a színen. (Sokan nem értették, miért.) Nincs betekintésem a műhelymunkába, nem tudom, hogy Urbán András vajon mikortól őrzi, formázza, alakítja görcsös jajokba a feldolgozhatatlant, megismerhetetlent. Ezt gyak¬ran teszi. Nem egy „gardéniaillatú" előadást lát¬tunk. Számítottunk az elmúlás „hervadt virágai¬ra", mert hát minden Csáth-feldolgozás - mint említettem - sokat szenvedett írónk emlékezete, s egy-egy alkotónak - gondoljunk Dévavári Zoltán évekig tartó kutatásaira - legnagyravágyóbb álma teljesül/het a Csáth-szöveg (plusz Tolnai Ottó so¬rai) egy ilyen részleteibe is bizarr produkció által. De mondom: ritkán társulunk halottakkal. Most azzal búcsúztattak bennünket, hogy a Csáth-¬emlékezet nem gyógyíthatja meg a nagybeteget. Mégis életben tarthatja a színpadon...
Ezt tette Urbán András a munkatársaival.
Mégis mágikus szertartás? Blöff -- könnyen ol¬vasható traktátum, misztikumba hajló szimbólum¬rendszerrel? Méltó megemlékezés az arra méltó elött? Vagy csupán az újkori színjátszás, rendezés hol bukdácsoló, hol pedig érces sínen futó, virtuóz formája? Mindenesetre egy-egy villanással meg¬éreztették velünk az elillanó élet ragyogó gazdagsá¬gát és nagyszerűségét...
Buja hangulat, szomorkás hangulat. �?srikoltás:bohózati elemek (doktor urak,ne tessék megsér¬tődni). Mi mindent akar/t Urbán András belegyömöszölni az agyunkba, mi mindennel akar/t vég¬eredményben meghökkenteni, netán „szórakoztat¬ni"! Nevet is a néző, de aztán magába roskad. EIgondolkoztató mégis mindaz, ami elénk tárul. A színészek hol görcsöt oldanak, hol taszítanak, de Urbán András gyászaktusban karmesterként veze¬ti az előadást, különös ,,urbi et orbi"-val a múltra. Urbán András konokul hisz abban, amit csinál, amit anno... nagyon régen, még Zentán fogalma¬zott meg az AIOWA-törzzsel. Mintha mindig ka¬kasviadalra hívna bennünket, s köztudomású, hogy ennek a csatának néha - vagy mindig -- áldo¬zatai is vannak. Urbán András másként akar élni? Igen, mást fest, mást rajzol a barlang falára. De muszáj neki igazat adni. Kényes dolgokat tár fel - „kényes" szituációkat teremt. A néző most is azt az enyhe, szemlesütős zavart érezhette a „lelátón", ahol helyet fogalt, amit egy szürke, hétköznapi helyzetben önuralmát elvesztő idegen emberen figyelhet, élhet meg. Urbán nem a szövegből bont ki mindent. Sokféle színpadi effektust használ, sokfé¬le színházi formával dolgozik, de nem törekszik az elemek összekapcsolására, s mégis ezzel sem te¬remt zűrzavart. Azt a pozíciót, attitűdöt keresi mindig, amelyben érvényesen tud megszólalni, s a „hang" ezért -- akárcsak a világunk – disszonáns.
|
