„Nem kell megölni az összes káposztahernyót,
ha látni akarod táncolni a fehér pillangókat.”
(koan)
„Elmélyülten az erdőre gondol, és rájön, hogy nem az erdőben van, hogy nem benne van az erdő, hanem ő maga az erdő. az erdőben ő maga az erdő, de az erdő benne is létezik. Észreveszi, hogy nincs ő sem és nincs az erdő sem, csak az van, amit itt és most megél az erdő mélyének sötét színpadán. Csilingelő faleve-lek, dalikázó madársereg, pusmogó fuszálak, harmatos lehelet, hidegben kicsorduló, fa törzsére hulló könnycsepp-csörrenés – csak ezek az őszinteség pillanataként megjelenő jelenetek léteznek. Két zümmögés között a csend hangja a valós társalgás, amit szavakkal elmondani nem lehet, épp úgy kifejezhetetlen, mint a valóság, benne foglaltatik minden, belőle indul a zene, mint ahogy a mozdulatlanságból a mozdulat. Az esti órákban pillanatról pillanatra váltakoznak a képek Arnold fejében, madarak suhannak a fák között, szökellnek ágról a földre, csőrükkel jobbra-balra csapnak a porba. Képzeletében a fákat fejre állított tüdőnek tartja, a tenyeret falevélnek. a beszédnek a csend az ellentéte, a fának a tüdő, az ember minden természetes mozzanatának van természetes ellentéte: az evésnek a szarás, az ivásnak a vizelés, a születésnek a halál, a csóknak a harapás… Száraz kabátja alatt nedves a teste, kívül hideg, belül meleg,
közelebb lép az éghez minden este, sétát tesz a csillagösvényen, megnézi a Kisgöncölt, gyermekkora kicsi kocsiját, befogja szemét lágy lehelettel a Hold, éli az erdő éjjeli mély kékjét, ahogy helyette senki sem élheti.”
(Der Daphnisz)
Az emberi kéz hagyta – földet fojtogató, cipőtalpat koptató – betonrengeteg szépségének, mindennapjaink ujjlenyomatának, repedéseinek, szakadásainak képi megörökítése.
Társ-alkotó: Döbrei Dénes, Latifa le Forestier, Lydie Carras, Pletl Zoltán, Rodolphe Bourotte, Takács Ákos, Takács Tibor, Varga Henrietta
