“Az anyag, mint megformálandó „palack”, amiből a szellemet ki kell engedni, az a dinamizmus, ahogy a levegővel s a fénnyel találkozik - dinamikus mozgást hoz létre. Ez érezhető a koreográfus munkáján.
Fekete nylonzacskóból született halál-elmúlás-kabátból kibúvó, három múzsa-grácia idéz most. A szobrászt, a három dimenziót, a szerelmet, az alkotás kínjait. A hármas számnak van valami teljessége, benne lakik az anya-szerető-múzsa triplicitása. Ezt Camille Claudel-nek érzem. Annál is inkább mert maga a kompozíció - a szó valódi és nemes értelmében feminine. Akár lehetne az alcím: Claudel víziói is. A staccatós ritmusok kiáltásai és az állandóan a falhoz verődés-lecsúszás dinamikája a küzdelem allegóriájaként Rodin ismeretlenebb műveit idézi - a torzóit. 1875-ben Itáliai utazásában kétségtelen örök lenyomatott hagyott Donatello és Michelangelo. Az, hogy valaki a faragott nyers kőtömböt meghagyva, mintegy „befejezetlen” felütésként otthagyja, s mintegy támaszt-hátteret adva a műveinek- kétségtelenül Michelangelo - „Halott rabszolgáját”,
Az „Ébredő rabszolgát és „Szent Mátét” idézi fel bennem. Néha a három grácia kar-láb megszakított forgásai Rodin torzóit Cybele-t, a Torzót és a Három árnyékot hozza elém. A finom szövésű leállások a legato-lecsengések kétségkívül lehetnének a Danaida hátán játszadozó fénysugarak. A táncmű felépített, tart valahová, visz.”
(részlet Lengyel Péter kritikájából)
“Góbi Rita és a finn Vesa-Petteri Asikainen közös darabja szép és gondolatgazdag munka: három lány fehérben a Bakelit színterének hófehér falai mentén, többek között éppen a láthatóvá válásról, a látványként való létezésről. Ez az egész előadáson átmentett esztétikum, és a gondolatiságnak a darab minden momentumában érzékelhetően tudatos.
Az előtér padlózatán fotósorozat, a színháztér felé vezető kis folyosón fényképek a földön szerteszét szórva, a falon rajzok három női alakról. A legóvatosabbak is óhatatlan a fotókon gázolnak. Furcsa, nem kellemetlen érzés. Urbán Andrásék Turbo Paradiso-ja ötlik fel bennem, ahol túlérett paradicsomokkal dobálhattuk meg a játszókat, majd a vörös szín jut eszembe, és rögtön utána a fehér, majd sok minden.
Az élőzenei jelenlét hangjaira és csendjeire megmozdul a fekete műanyag fóliával különböző mértékben fedett, egymástól elkülönült egyedüllétben mozdulatlan három női alak. Az előadás első tíz percében hármójuk magánya és együttléte, magányra és együttlétre törekvésük, mozdulni, látszani, és mozdulatlannak maradni, eltűnni vágyásuk finom erezetű kép- és mozgássorain keresztül, a testjelek, testgesztusok üdítő világossága mentén épül ki egy létkép, egy előadás ígérete.“
(részlet
Török Ákos kritikájából)
Videó: itt!
Az előadás időtartama: 50 perc
